Miért van az, hogy pont annak akarunk kelleni, akinek mi nem kellünk?

A történet 10 évvel ezelőtti, amikor is a nő és a férfi találkoztak az interneten. Mindketten borzasztóan vágytak a figyelemre, a szerelemre, a kényeztetésre, arra, hogy ők legyenek a MINDEN valaki más életében.

A nő szingli, a férfi kapcsolatban. 

Lángoló szenvedély - szerelem vagy csak a szeretve lenniség kínja? - mindent felgyújtó perzselés vette kezdetét. Bár ritkán találkoztak személyesen, az interneten váltott szenvedélyes levelezések gondoskodtak arról, hogy a láng ne hűljön ki.

A férfi elérhető volt hétfőtől péntekig.

A hétvégét teljesen a családjának szentelte.

A nőnek fájtak a hétvégék, de fájtak a szülinapok, névnapok, szabad napok, nyaralás amiket szívesen megosztott volna a férfival, de sajnos csak a magány és csend szakadt rá. A finom kis figyelem, amiben a férfi fürdette a hétköznapokon nagyon hiányzott neki.

Sokszor hallok más embereket a gyerekkori emlékeikről mesélni, részletekbe menően, kiterjedten és olyankor tudatosul bennem, hogy bizony én alig emlékszem valamire. Mintha a gyerekkorom egy homályos, öntudatlan történéshalmaz lenne, amiből nem tudok szinte semmihez hozzányúlni, semmit visszahozni, semmit feleleveníteni.

Valóban embert lett és nem majom, vagy bálna, vagy fonalféreg vagy esetleg amőba.

Ugyanis mindenkiből ember lesz aki embernek születik és nem valami más.

Az emberré válás nem a verés meglétén vagy hiányán múlik, mert ember leszel verés nélkül is.

És akkor inkább verés nélkül.

Sokan nem értik meg a verés mögött meghúzódó traumát, ezzel a kijelentéssel a szülői viselkedést akarják mismásolni, a szülőt akarják mentegetni.